A Szicíliai barokk építészet

A szicíliai barokk a barokk építészet jellegzetes formája, amely Szicília szigetén, Olaszország déli partjainál, a 17. és 18. században alakult ki, amikor a Spanyol Birodalom része volt. A stílust nemcsak tipikus barokk ívei és virágzása alapján lehet felismerni, hanem sajátos fényereje révén, amely Szicíliának egyedi építészeti identitást adott.

[wp_ad_camp_1]

A szicíliai barokk stílus az 1693-ban bekövetkezett hatalmas földrengést követő újjáépítés jelentős fellendülésének idején valósult meg. Korábban a szigeten a barokk stílust parókiákban használták, hibrid őshonos építészetből fejlődtek ki, nem pedig a nagyszerű barokk építészetből Rómában. A földrengés után a helyi építészek, akik közül sokan képezték magukat Rómában, rengeteg lehetőséget kaptak az olasz szárazföldön népszerűvé vált kifinomultabb barokk építészet újjáteremtésére; e helyi építészek munkája – és az általuk úttörő építészeti metszetek új műfaja – további helyi építészeket ösztönzött arra, hogy kövessék vezetésüket. 1730 körül a szicíliai építészek magabiztossá váltak a barokk stílus használatában. Sajátos értelmezésük a személyre szabott és erősen lokalizált művészeti forma további fejlődéséhez vezetett a szigeten. Az 1780-as évektől kezdve a stílust fokozatosan felváltotta az újonnan divatos neoklasszicizmus.

Szicília

A rendkívül dekoratív szicíliai barokk időszak alig ötven évig tartott, és tökéletesen tükrözte a sziget társadalmi rendjét abban az időben, amikor Spanyolország névleges uralma alatt valójában egy gazdag és gyakran extravagáns arisztokrácia kormányzott, akinek kezében az elsősorban mezőgazdasági gazdaság nagyon koncentrált volt. Barokk építészete a szigetnek olyan építészeti jelleget kölcsönöz, amely a 21. században is fennáll. A barokk építészet tehát európai jelenség, amely a 17. századi Olaszországból származik.